„Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik.”
(Henri Cartier-Bresson)
Régen az embernek élő kapcsolata volt a szellemi világgal, mindenre emlékezett. Ahogy ez a kapcsolat fokozatosan elveszett, az ember emlékezőképessége is megromlott. Szükségesnek érezte, hogy a gondolatait, a környezetét, a vele megtörténő eseményeket, a világban fellelhető információkat valamilyen formában megőrizze.
Első körben kézzel készített rajzokon, festményeken örökítették meg a világot, illetve írásos formában rögzítették a gondolatokat és az eseményeket. A könyvnyomtatás megjelenésével és iparosodásával az információ tárolásának és áramlásának folyamata felgyorsult. A fényképezés – a világ fényképek általi rögzítése – akkor jelent meg, amikor az emberi környezet rohamos ütemben változásnak indult természeti, technikai és társadalmi szinten egyaránt.
„Miközben megszámlálhatatlan biológiai és társadalmi létformát pusztítunk el rövid idő leforgása alatt, rendelkezésünkre áll egy eszköz, amellyel megörökíthetjük mindazt, ami elvész.”
(Susan Sontag)
Hogyan tekinthetünk spirituális szemmel egy ilyen technikai alapokon nyugvó eszközre, mint a fényképezőgép? Hogyan lehet tudatos szintre emelni a fotózás tevékenységét? Hogyan válik kapuvá a fényképezés a szellemi világ és a másik ember felé? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat gondolatébresztő cikkünkben.
(…)
(Megjelent a Manifesztum 93. számában)
